Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek.

Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenbõl, és beborítja a holtak felemésztett múltjait.
Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. Most sírok mert körülöttem minden fáj.
A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom...

Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza.
A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké.
Ez a sorsuk... és tudják. Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából,
és sikoltva alászáll a tér és idõ origójába. És ott lesz körbevéve a magányommal...
Fekete, üres állapot. S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek...

Én és a magányom.