Szemem fényét vesztem el
a világ eloldott keze által,
az úr haragja az ember haragja,
s a szenvedés kútja az ember maga.

Az álmom újra és újra kísért,
könnyekben látom gyermekem szemét.

S a lehelet a jéghideg szobák falán,
csábítja õt a holtak után.

S ha kinyitom szememet, mindig temetnek,
egy másik anyát egy másik gyermek.

Sokan sírnak s futnak riadtan
de én már nem, én maradok szakadatlan.
Nekem az élet már nem árthat,
láttam minden árnyát a világnak.

Az elmúlás zenéjét kórusok zengik,
s a jéghideg szél fagyos dalt hegedül.
Szerelmünk ágya mint néma sír néz rám,
mennyi emlékkel állok itt egyedül.